Áll a garázsban egy Laverda – miért pont az ne állna, ugye. Talán a legimpozánsabb darabja szerény motorgyűjteményemnek, mégis sanyarú életre ítéltetett: évente egy-két alkalommal látja csak az éltető napot, hogy bogárfekete fényezésén keresztül D3-vitaminnal töltse fel magát. A sorsát meghatározta a történet is, ahogy hozzám került: egy olcsó, műszakis, kétszemélyes “mindenest” kerestem 2006-ban, ez a motor pedig egyszerűen szembejött, friss műszakival, első hazai tulajtól, nyolcvanezer forintért.
“Ezután minden nap szolgált az öreg paripa, munkába járásra, hétvégi kirándulásokhoz, stb…” NEM.
A motor tökéletesen alkalmatlan volt minden ilyen szituációra, ugyanis a kezességét jól mutatta, hogy a kormány-elfordulási szög kb. 85 (!) fok, így pótosifákat megszégyenítő helyen tudsz csak megfordulni vele, a blokkja pedig az első tíz percben (pont, mire a célodhoz érsz) csak hangosan hörög, ilyenkor gyorsulásra még egy csutak Simson is lenyomja.
Szóval megmaradt, mert az élet kilencezernél kezdődik: a gondosan bemelegített motor hirtelen felvisít, a műszerfalon megjelenik egy vörös LED, mintegy figyelmeztetve, hogy “Kapaszkodj!”, és a vas megindul. Nem úgy, mint egy négyütemű, és nem úgy, mint egy ETZ. Ezen a motoron valóban előkerül a Talmácsi-feeling, a kanyarok előtt dobálod vissza a fokozatokat, hogy a kigyorsítás minimum nyolcezres fordulatról kezdődjön, és közben vadul öblögetsz, amitől a nyitott kipufogó éppen úgy zeng, mintha a 125-ös VB közvetítését néznéd a jurosporton. Ha ez nem lenne elég, 11 200-nál a gyári villanóvaku (hoppá!) figyelmeztet: ideje eldobni a sebességet és egy fokozattal feljebb váltani, miközben 24 ló cibálja az alig mázsás motorkát.
Megőrülök tőle.
Mégis, a bizonytalan műszaki háttér és az egyszerű formaterv visszatartott attól, hogy szívembe zárjam, és minden hónapban előkotorjam a garázs mélyéről.
Eddig.
Info1: A Laverda a 2000-es években is gyártott sportmotorokat. Ez az információ bizonyára sokkolóan hatott most mindenkire… Magam is letűnt márkának gondoltam, amíg a használtautón fel nem bukkant egy hatéves, 774 kilométert (!) futott darab. Nem volt szép, de a Laverda gyári, édes narancssárga színében tündökölt. Ez volt az első lökés.
Info2: itt a második, ami végül elindított a cselekvés útján: Breganze Laverda SF 750.
Mindent száműztek amit kellett, és mindent megtartottak, ami a rendszámozáshoz elengedhetetlen: tökéletes kompromisszum. Most kinyomtatom, és elkezdek vadul rajzolni.
Mert bármilyen hihetetlen, én a cafe-racer stílusú gépekért rajongok, már egy jó ideje. Csak azt nem tudtam, hogy pont a garázsomban áll az a donor, mely tökéletesen alkalmas lesz az átépítésre. Ha másért nem, hát a parkolóban lezajló, Blöff-stílusú beszélgetések miatt:
– Szép ez a cafe-racer! Milyen gyártmány?
– Laverda.
– Laverda?
– Laverda.
– Laverda?
– Laverda! Dagadt olasz tésztazabálók, folyton csöpögő olaj, csörömpölő blokk, magas fogyasztás, még magasabb szerviz-számlák, kib*szott alkatrészigény, Laverda!
Egyszóval eldöntöttem: muszáj lesz felhívnom Áront, hogy kevertessen abból a bizonyos “édes-narancs” árnyalatból egy keveset…