Úgy alakult, hogy épp – félig – szétszedve várták a motorok a tavaszt, így aztán a robogó maradt (mint kétkerekű közlekedési eszköz) az előttem álló száz kilométeres etapra.
A városban és földúton kimondottan vicces Honda Dio a főutakon már kevesebb örömet okozott, sőt, ahogy az elektronika 58 km/h-nál letiltotta a további gyorsulást, bizony a buszok és teherautók előzései is meglepően ijesztőek voltak. Valahogy elszokik tőle a lóerőkkel vastagon elkényeztetett motoros, hogy egy nyomon gurul, húzza a gázt, és mégis őt előzik – nem pedig ő előz.
Persze előnyei is voltak az utazásnak, hiszen olyan célpontokat is meglátogathattam, amik gyalogosan vagy a ZZR nyergében elképzelhetetlenek lettek volna, igaz, az etap első felében erősen szokni kellett hogy percenként alig egy kilométert halad alattam a kétütemű csühögő… Hirtelen új preferenciák léptek életbe, most nem a legjobb minőségű, hanem a légvonalhoz legjobban közelítő utcák jártak a fejemben, évek, sőt, évtizedek óta be nem járt útvonalakon sikerült haladni egy-egy “nyesés” okán.
Nagyjából három órát, és egészen pontosan 2,86 L 95-ös benzint emésztett fel a kirándulás. A mai üzemanyagárak mellett aligha elhanyagolható, hogy a túra kb. harmadába került, mint ha ugyanezt autóval tettem volna meg. Ha valaki ilyen távon ingázik, az – a járulékos költségeket is hozzáadva – naponta kb. 2 500 forintot spórol, ha az autó helyett a robogót választja. Igazán nagy pénz, hiszen havonta több mint egy ötvenes marad így a pénztárcában, bár kétségtelen, hogy nagy-nagy türelem és elszántság kell ahhoz, hogy egy ilyen motorral vágjunk neki a napi 2-3 órás útnak.
Viszont a modern 125-ös robogók is hasonlóan szerény étvágyúak, a nagyobb utazótempó ellenére ők is beérik három literrel, a havi ötvenesből pedig játszva kijön a biztosításuk és a törlesztőjük.
Akárhogy is: egyre kevésbé értem, hogy akad még olyan, aki négy keréken ingázik… Simán el tudom képzelni, hogy nyáron, pusztán a móka kedvéért megismételjük az utat, amúgy segédmotorosan.
