Soha ne add fel! – egy motorosrendőr naplója

„A motorosrendőr elsősorban motoros és azután rendőr!”

Valamikor a kétezres években kollégámmal motoros rendőrök kiképzésén oktatóként vettünk részt. Ezeken a tréningeken mindig volt valami különlegesség, soha nem voltak egysíkúak, unalmasak. Mi a feladatokat a Yamaha XJ 900-as motorjainkon mutattuk be.

Egy alkalommal úgy adódott, hogy elég sokan jöttek BMW RT motorokkal kiképzésre. Jól kezelhető, jól irányítható kezes gépek voltak, kinézetük ellenére, mely nem ezt sugallta. A csapatban volt egy motoros rendőr kolléga, aki hamar feltűnést keltett, mert nem volt túl ügyes. Ha tapintatosan akarom megfogalmazni, azt kellett volna mondanom, hogy talán a motor látványától is el kellett volna tiltani az „urat”!

A gyakorlatok úgy voltak felépítve, hogy a fokozatosság elve alapján egymásra épültek a könnyebbekkel kezdve, és haladva az egyre komplikáltabb gyakorlatok felé. Alacsony sebességgel kezdve folyamatosan lehetett fejlődni. A tanulók hallgattak ránk, finoman kezelték a motort, szükség is volt erre, mert különben a biztos esés várt rájuk. Eleve a kis sebességeknél a kéthengeres motorok érzékenyebbek a gáz reakciókra és képesek lefulladni.

Ez így is történt, haladt-haladt a kolléga, majd fojtotta a fékkel az RT-t, az pöffent egyet, majd talajt fogott – úgy is lehet mondani, hogy lapjára tette a motort. Ez egyébiránt látványos volt, mert ha az RT eldől, az építésénél fogva – ellentétben más motorral, amelyek az aszfalttal némi szöget zárnak be eldőléskor – az aszfalttal valóban párhuzamosan áll meg a szelepfedélen. Megtanítottuk, hogyan lehet a motort viszonylag kis erőfeszítéssel felállítani, ez ment is neki, legalább is eleinte…

Újabb gyakorlat, kis gázpöffenés, a motor a lapján, ez ment elég sűrűn, míg a nap végére a kolléga már olyan fáradt volt, hogy nem tudta a motor felemelni. Ennek ellenére eszébe sem jutott a dolgot feladni, amíg motort fel tudta állítani (némi külső segítséggel), addig folytatta a gyakorlatokat. Az első hét végére – mi tagadás – a motor szelepfedelén igen jól látható nyomai voltak az eséseknek. A következő héten már másik motorral jelent meg, de a figura nemigen változott, gyakorlat azonos, a hiba tipikus:  a gáz és a tempó elfogyott, pöffenés, majd talajfogás. A nap végén már fizikailag nem ment a motor felállítása, egyébként sem volt a kolléga egy született erőművész.

Elmondta minden egyes alkalommal, hogyan kellene a dolgot jól kivitelezni, az elmélet már tökéletes volt, de valahogy nem akart sikerülni, viszont lényeges, hogy a kitartás megmaradt. Ritkán látható akarata és elhatározása volt a kollégának, ami több mint dicséretes volt.

El jött a vizsga napja, a kolléga neki lendült, gyakorlatról-gyakorlatra ment minden különösebb hiba nélkül, és láss csodát, simán vette az akadály! Pontosabban ez nem is volt csoda, mert ekkora elszántsággal és akarattal nem is történhetett másként, csak ez lehetett a dolog vége.

Remélem a kolléga azóta is jó egészségnek örvend, és élvezi az elszánt türelmének, kitartásának gyümölcsét, mert itt is kiderült: a tehetség nem minden!

Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük egymást.

Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István

Kapcsolódó cikkek:

Örök szerelmem: a MátraRendőrmotor Isten áldásával! – egy motorosrendőr naplójaRendőrmotorok MagyarországonA Telegdi-ügy: négy rendőr ellen emeltek vádat