„A motoros rendőr elsősorban motoros és azután rendőr!”
Gyöngyöstől a Mátra csúcsaira vezető út a kis országunk motorosainak kedvenc helye: szép táj, az aszfalt elfogadható állapotban van, és a forgalom is csak a hétvégeken erősebb. Persze nem Ausztria szerpentineihez hasonlítom, mert az út igazán magyar… Néhol az út felülete egy kicsit repedezett, néhol kavicsfelszórásos, ráadásul – főleg Galyatető felé – komolyabb úthibák is tarkítják. Szóval olyan igazi kaland, de szerpentines száguldásra nem mindenhol alkalmas. A karbantartás meg olyan ad-hoc jellegű. Az milyen? Ahol öt perccel azelőtt még lyuk volt, oda jön két ipse, kirak az út közepére egy pár bóját, rádob a lyukra néhány lapát zúzott aszfaltot, 44-es bakanccsal rátopog, bójákat földobja a talicskára, és uccu, tovább baktat.
A motorosrendőr oktatások tematikájába is szervesen illeszkedett a Mátra, mint cél a távmotorozáshoz.
Egy alkalommal kicsi országunk keleti végéről jött egy csapat rendőrmotoros oktatásra, közöttük volt egy kolléga, aki igencsak tehetséges volt. Tehetséges, de – harmóniában a társasággal – halk szavú ember volt. A gyakorlatokat hamar átlátta, és olyan tempóban haladt, hogy magunk is meglepődtünk. A fejlődése is látványos volt: nem volt olyan gyakorlat, melyet nem értett volna meg elsőre, és ezért aztán nagyon gyorsan elsajátította őket. Így teltek múltak a napok, míg elérkeztünk a távvezetés napjához.
Szerencsémre a kolléga az én csapatomba került, ismét egy jó társaságot vihettem a túrára. Szokás szerint cipzár alakzatban haladtunk, jó tempóban, gondok nélkül faltuk a kilométereket. Elértük a Mátra kapuját, Mátrafüredet, majd rögtönzött ebéd és rövid pihenő után bevettük magunkat a Mátrába.
Felfelé nyugodt tempóban haladtunk, a csapat egy csoportban motorozott, látványnak sem volt utolsó. Felértünk a Kékestetőre, majd visszafordultunk és kezdtünk leereszkedni. Lassan haladtunk, hogy végignézzük az utat, az aszfalt felületét, az esetleges vízátfolyások által kihordott hordalékokat. Megfordultunk Gyöngyösön és irány fel, most már keményebb tempóban, a kanyarokban már fektettük a Yamahákat. Én, mint vezető haladtam elöl, mert tehetséges kollégámat – mint a legjobb és szerintem a leggyorsabb motorost – , leghátulra tettem, hogy Ő zárja a sort. A feladata a zárás mellett, hogy az esetlegesen elpottyanókról, vagy lemaradókról értesítsen engem.
A visszapillantóba néztem a csapatot, minden rendben ment, míg az egyik jobbos kanyarba megláttam a sáv közepén két terelő kúpot. Ez lefelé még nem volt itt! Semmi gond, kikerültem, eközben figyeltem erősen a visszapillantóba a mögöttem motorozókat, ahogy mindenki szépen elmanőverezett mellette. Az utolsó motoros nem akart a kanyarból valahogy kijönni: néztem a visszapillantó tükörben a bozótost, látom, hogy igen erősen mozognak a bokrok. Na álljunk csak meg, itt most történt valami „nemkívánatos” esemény! Megállt a csapat és a motorokat az útszélén letámasztottuk, irány a bozótos, ahol kerestünk egy motort és gazdáját! Megleltük a motort, beszorulva két sűrű bokor közé és az előtte való bozótosból halk mormogással – fenékkel előre – tolatott ki a tehetséges kolléga. Kisebb festési hiányosságok akadtak a motoron, de a srác sérülés nélkül megúszta a kalandot.
A következő párbeszéd zajlott le utána:
- Mi történt?
- Erre nagy kanyarok vannak, felénk nincsenek ilyenek, már kezdtem szédülni.
- És?
- Láttam a kanyar közepén a két terelő kúpot!
- És?
- Kikerültem.
- De hogyan?
- Hát jobbról…
- Jobbos kanyarban?
- Gondoltam így is sikerülni fog…
- Nem mondod komolyan?! Mint látod nem volt jó gondolat…
- Hát nem…
Közös erővel kitoltuk a motort a dzsindzsából, majd lassan elindultunk felfelé. Simán felértünk, kezdtünk váltott vezetéssel le, majd felmotorozni a Mátrában, nem is volt semmi baj: szemet gyönyörködtetően motorozott mindenki. Mondtam is a szédülős kollégámnak:
- Látom megy a dolog!
- Igen most már rendben van, megszoktam a nagy kanyarokat!
- Szédülés?
- Az nincs, jó itt motorozni! Mehetnénk még néhány kört lefelé és felfelé!
A néhány körből fordulók tucatja lett és az alföldhöz szokott társaság megtanulta, hogy más a síkon és más a hegyen terelgetni a vasakat.
Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.
Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István