Bajban vagyok Coober Pedy-vel kapcsolatban, mert igazából azt írnám rá legszívesebben, hogy igazi kis porfészek, de ez nem fedné a valóságot.
Egymas mellett letezik itt az elit utazoknak fenntartott Desert Cave Hotel, magas kokeritessel, belathatatlan udvarral korbeveve, es a mellette levo, poros foteren uldogelo, lathatoan irtozatosan szegeny oslakos, mint ahogy Egyiptomban is felhuzzak a sivatagi tengerpartra a luxushoteleket, hogy aztan gondosan elbarikadozzak a kulvilagtol, egy kis zart mikrokozmoszt hozva letre. Persze itt, a “civilizalt vilagban” kevesbe elkerulheto erintkezes a ket vilag kozott, igy aztan az utcan setalva szembecsapja az embert a kontraszt.
Coober Pedy-ben valamikor a XX. szazad elejen, a Vilaghaboru elott talaltak opalt, de az elszigeteltseg, a felszini vizforrasok teljes hianya miatt az 1950-es evekig egy aranylazban ego kis banyaszkommunarol beszelhetunk inkabb, akinek elete teljes egeszeben a William Creekbol teveken fovarozott viztol es egyeb javaktol fuggott. Jellemzo, hogy a szinten mindossze tucatnyi lakosu, de az Old Ghan vasutvonal kozelsege miatt valamivel kedvezobb fekvesu kis telepules segitette ki az Alice Springstol es Port Augustatol korulbelul egyenlo, talan 700 km-re levo kozosseget, ami ma mar, hogy megepult a Stuart Highway, nem tavolsag, de akkoriban, lohaton, szekeren talan hetekig is eltartott.
Az autopalya megepultevel, a lakoautos turazas elterjedtevel aztan Coober Pedy megprobalt szintet lepni, es kikialtotta magat a vilag opal fovarosanak, azonban lathatoan megmaradt ez a kettosseg. Ma is aktiv banyasztevekenyseg folyik a telepules korul, amirol az utakon cirkalo, celnak megfeleloen, daruval, csorlokkel…etc felszerelt kisteherautok is tanuskodnak. Ebbe a vilagba ekeltek be a kiselejtezett banyakbol, regi, fold alatti banyaszlakokbol kialakitott turistalatvanyossagokat. Csak, sajnos a ket, a telepules letszamahoz merten eleg jol jovedelmezo beveteli forras ellenere nem sikerult a szocialis problemakat megoldani, az utcakepet valamelyest rendezni.
Mar a masodik pihenonapot toltottem itt Coober Pedy-ben. Kicsit ugy ereztem magam, mint Dr.Gonzo (H.S.Thompson) a Fear and loathing in Las Vegas c. konyveben. A hetvegen kezdodik a Mint 400 Finke Desert Race, addigra mar Alice Springs-be kellene erni valahogy, ok meg a hotelben fetrengenek. Jol esett ez a kis piheno, a labam is helyrejott, a kezemnek is jot tett, ideje volt tovabblepni. Kozben mar megsokasodtak az atutazoban levo, versenyre tarto karavanok, mindenfele, feltuno szinu buggyk, nehany motoros trailer is megjelent delutan.
Masodik nap
„Hipotermia: Átlagos körülmények között a hőmérsékletünk 37 Celsius fok körül mozog. Ha a hideghatás tartós, a testhőmérséklet csökkenni kezd, s kialakul a hipotermia. Különösen veszélyeztetettek az idős emberek, a csecsemők és kisgyermekek valamint a hajléktalanok Hipotermia akár egy fűtetlen lakásban is néhány nap alatt kialakulhat. Egészséges emberrel is előfordulhat, ha hosszabb ideig tartózkodik kinn a hidegben, szeles időben, különösen akkor, ha közben nehéz fizikai munkát végez. Az energiaraktárak kimerülése okozta testhőmérséklet csökkenés a mozgás és a gondolkodás lelassulásával járhat, d akár észrevétlen is lehet. A veszélyes mértékű lehűlésre figyelmeztethet az ingerlékenység, zavartság, hidegrázás, hideg és sápadt bőr, letargia, fokozódó ügyetlenség, ésszerűtlen cselekedetek vagy elmosódó beszéd. Gyermekeknél jellemző tünet ha a bőr bár egészséges színű, de igen hideg, ha fáradtnak látszik és szokatlanul nyugodt és ha nincs étvágya.” – irja a drinfo.hu
Ismerem mar a jeleket, motoroskent sokszor a pengeelen tancolunk ezzel a jelenseggel kapcsolatban. A mai 500 km autopalya vegere is hateresetkent jelentkezett. Nem tudtam mit kezdeni vele, egesz nap 7-8C koruli homersekleten motoroztam, a sivatagi kornyezet ellenere szinte vegig szakado esoben. Ilyenkor a kituno felszereles ellenere is nehez elkerulni a kovetkezmenyeket, amit lehet tenni, hogy idonkent, ha mar tapasztalja a jeleket, megall az ember melegedni, illetve az itt 150-200 kilometerenkent elofordulo fogadoknal megprobal valami kajat tomni magaba – jobban megy a kalyha, ha van mit egetni. Na, azert nem kell semmi komolyra gondolni, kicsit ugyan vacogva, de epsegben megerekeztem Erldundaba, foglaltam egy motelszobat, aztan egy meleg teaval inditva bekoltoztem a tus ala, ahol vegul sikerult visszanyerni a normalis homersekletet. Nem nagyon tortent egesz nap semmi, ha csak az nem, hogy tobb emberrel is sikerult beszelgetni, akik mind a Finke Desert Race versenyre tartottak, ki-ki mas minosegben. Volt egy csapat, aki az egyik, mar ott gyakorlo versenyzonek adjak majd a hatteret, egy masik par, akik nagyjabol hasonlo tempoban haladtak, mint en, igy minduntalan egymasba futottunk pedig a jovo evi versenyre mennek felderiteni a terepet. Marla-ban vegul veluk is ebedeltem, es feljott megint az a – ugy tunik, mostmar elkerulhetetlen – tema, hogy milyen egyedul turazni, milyen elonyeit-hatranyait lehet felsorakoztatni. Ahogy haladok elore az idoben, egyre inkabb szerencsesnek erzem magam, hogy egyedul vagyok, mert mar sokadjara bizonyosodik be, mennyire atalakitja ez az egesz tura szemleletet. Kevesbe a latnivalokra kerul a hangsuly, inkabb az alkalmi emberi kapcsolatokra, illetve a befele fordulasra, onvizsgalatra helyezodik, es talan a ketto elegyebol valami olyan is kijon, ami hosszabb idore is befolyasolja az utazo szemelyiseget.
Folyamatos kompromisszumkereses egy ilyen utazas, ugy a felszereles kivalasztasanal, a motorvalasztasnal, mint az utvonaltervezesnel. Neha egy-ket huszarvagasra is szukseg van, hogy ne valjek szenvedesse a tura. Azok, akik csak kepeslaprol ismerik Ausztraliat, biztos felhordulnek a mai huszarvagason: ugy dontottem, hogy a T-elagazason fekvo Erldunda utan nem a Szikla (Uluru, Ayers Rock) fele veszem az iranyt, hanem levagom ezt a cirka 600km oda-vissza hurkot, es egyenesen Alice Springs-et celzom meg. Miert? Sok oka van annak, de ime nehany:
– 600km esoben motorozas 2 fotoert? Raadasul ebben a szurke idoben amugy sem mutatna az igazi arcat a hely, hianyoznanak az elenk szinek, a nagysag miatt lehet, hogy kodbe burkolozna az egesz.
– ha minden terv szerint marad, akkor ugyis erre vezet majd az utam jo masfel honap mulva, mikor Perth felol jovok a Great Central Roadon. Akkor, tobb nap elszigeteltseg, kemenyebb terep utan talan kielegitobb elmeny is lesz, mint most beslisszolni a tukorsima aszfalton. – kezdodik a Finke Desert Race. Ha elmegy egy nap ezzel a 600km-es looppal, akkor egy nappal kesobb erek oda, kevesebb idom lesz szetnezni. Eddig annyira nem volt fontos resze a turanak, de ha mar pont igy jott ki az idozites, megprobalom kihozni belole, amit lehet.
Uton Alice-be
Igy aztan maradt mara 200km a dogunalmas Stuart Highway-n. Ket dolog miatt erdekes ez az ut: egyreszt tobb ezer kilometer – nagy budos – semmit szel at, ahol ugy tunik, gondosan figyeltek, nehogy veletlenul valami erdekesseg bukkanjon fel, masreszt viszont korulbelul 200km-enkent felbukkan a lathataron egy-egy fogado (roadhouse). Ezek alapvetoen az utazok igenyienek kiszolgalasara jottek letre, uzemanyaggal, minimalis vagy esetenkent ertekelhetobb etelkinalattal, szallassal enyhitenek a kinokon. Ami viszont erdekesse teszi, hogy itt, a nagy elszigeteltsegben szinte mindegyik fogado sajat egyeniseget alakit ki, a tulajdonos vermersekletetol fuggoen. A nevjegykartyakkal kitapetazott William Creek, a rozsaszinre festett Oodnadatta vagy Birdsville mind-mind probal valami egyeniseget vinni az egyhangusagba.
Stuarts Well peldaul sajat eneklo dingoval buszkelkedhet. Kezdett mar elfagyni a kezem, tegnap elegge atazott a kesztyum, es nem sikerult teljesen megszaritani. Epp Stuarts Well mellett huztam volna el, ami tulajdonkeppen csak egy benzinkut, megis telepuleskent szerepel a terkepen, mikor meglattam egy KTM-et sargallni a kut mellett. Na, gondoltam, legalabb beszelek valakivel, hatha tudnak valamit a versenyrol is, ugyhogy behuzodtam melle. Ahogy a fogados befele tessekelt minket a forrovizes tartalyhoz, egy furcsa kutya meregettet minket, akit – szokastol elteroen – eleg szoros porazon tartott idosebb, szakallas gazdaja. Ekkor erkezett egy masik csoport is: feher ferfi vezette Landcruiserbol harom, rappernek oltozott oslakos fiatal szallt ki. Szoba elegyedtek a szakallassal, egyikuk epp leguggolt, hogy megsimogassa a kutyat, mikor a tulajdonosa visszahuzta: „Dingo! Nem tul megbizhato!”. Aztan felallt, es „Inkabb mutatok valamit!” felkialtassal elindult a zongora fele. Ekkor mar hatunkbol kisebb tomeg csoportosult korulotte, mikor felkapatta a dingot a zongorara, majd nehany billentyut lenyomva „eneklesre” birta szegeny parat. Nem tudom, mennyire elvezhette, de nekem nem ugy tunt, inkabb csak megszokasbol vonyitott kicsit fals hangon. A fiatalok nagyon orultek neki, aztan inkabb elmentek csipszet-kolat vetelezni, a dingo – meg a gazdaja – meg ott maradt a penzgyujto dobozzal egyedul.
Ismet ketten maradtunk a KTM-es sraccal, szurcsolgettuk a teat, mikor odalepett hozzank a fiatalokkal erkezo idosebb ferfi, akivel miutan mar csak ketten maradtunk, es meselt par erdekes dolgot. Eloszor az utamrol kerdezett, majd miutan kiderult, hogy egyedul utazom, nagyon helyeselte, aztan sikerult egymas ala adni a lovat. Regebben o is sokat turazott motorral, persze, azok meg mas idok voltak. Egy Adelaide-Darwin, ma mar csak unalommal fenyegeto viszonylat akkoriban csak folduton volt megteheto, es ez a 2-3000km azert az akkori motoroknak eleg nagy kihivas volt. Meselt egy volt darwin-i autuszerelo/versenyzorol, aki akkoriban pentek delben letette a munkat, beult a felspecizett Escortba, es ledongetett a lanyahoz Adelaide-be, hogy a szombat estet mar ott tolthesse. Aztan, mikor felmerult, hogy ki-mivel foglalkozik, kicsit felrehivott, aztan folytatta: kiderult, hogy Warburtonben, Nyugat-Ausztralia allam egyik relative elszigetelt kis aboriginal kozossegeben „misszionarius”. A kereszteny misszio mar reg megszunt, ma mar inkabb csak nepmuvelokent tevekenykedik egy-egy projekt erejeig visszaterve a „bushba”. A harom srac, akivel erkezett, harom megtevedt fiatalkorul bunozo, akik szerinte eleg jol haladnak azon az uton, ami valami ertelmet ad az eletuknek. Epp valami – turistaknak rendezett – 90km-es gyalogturahoz keresnek ezt-azt, ok adjak majd a frissitest, epitik fel estenkent a tabort, talan meg a konyharol is gondoskodnak. Es kozben nagyon feltik mesteruket a vadonban leselkedo veszelyektol, annak ellenere, hogy fel eletet kint toltotte a bozotban, nem engedik kulon aludni sem. Ragaszkodnak hozza, meg miutan megcsillant valami feny az alagut vegen, ahhoz is, amit altala elerhetnek. Szivesen beszelgettem volna vele egesz nap, de menniuk kellett, en meg megallapitottam: igy szuletik egy 200km-es, szinte nyilegyenes aszfaltcsikbol nehany erdekes talalkozas.
Alice Springs
A nap hatralevo reszeben nem nagyon tortent semmi. Szereztem szallast negy ejszakara, raadasul sikerult a versenyzok altal legfelkapottabb taborhelyet kinezni, igy estebe nyuloan ment a motorok, autok felkeszitese a masnapi gepatvetelre. Szerintem volt, aki nem sokat aludhatott, mert meg reggel is lattam ezt-azt alkatreszekkel maszkalni a taborban.
Finke Desert Race
Delutan volt a roviden csak Finke (ejtsd: “fink”) neven emlegetett verseny gepatvetele, ott toltottem az ido nagy reszet. A Finke Desert Race egy ket napos, tobbfele tipusu terepen halado offroad verseny Alice Springs es Aputula (Finke) Kozosseg kozott. Minden evben ugyanazon a napon, a Kiralyno szuletesnapjan tartjak (junius masodik hetvegeje), es az idok soran az Eszaki terulet (Northern Territory, vagy itt csak “Territory”) legjelentosebb sportesemenyeve notte ki magat. Ausztralia legtartalmasabb offroad versenye, es sokak szerint a vilag sivatagi versenyei kozul az egyik legnehezebb es elszigeteltebb a palya, amit kialakitanak. Ennek ellenre nyitott mindenki szamara, olyan klasszisoktol, mint Ben Grabham (Grabbo) vagy a GHR Honda Safari gyoztes, Dakart jart versenyzoi mellett belefer a csak XR400-zat osszekaparo tizeneves srac vagy a 120 kilos, kidobo kinezetu masik versenyzo. Iden azt hiszem, hogy 520 motoros, meg talan 100 koruli buggy, nehany terepjaro meri ossze a tudasat. Maga a verseny holnap kezdodik, elobb egy 8km-es prolog soran dontik el az indulasi sorrendet, aztan vasarnap Alice-Finke utvonalat mennek, ott ejszakaznak, majd hetfon erkezesi sorrendben indulva jonnek vissza Alice Springsbe, ahol celbaeres utan eredmenyhirdetest, meg egesz ejszakas bulit tartanak hetfo ejjel.
Nekem kicsit jobban telt a napom, mint annak a sracnak, aki az ejszakai 4-5 fokban a dolgozott a KTM 530EXC motoron. Allitolag mar a masodik idenyben tortenik meg, hogy az alig 5-6 perces, mindossze 8.3km hosszu prolog kinyirja a gepet. Megrepedt a hengerfej es a dugattyu is. Kiszedtek a motort, apro darabokra szedtek, a hengerfejet megprobaltak femragasztoval osszetakolni, volt szerencsere tartalekban egy regebbi dugattyu, amit ujra lehetett hasznositani.
Reggel eleg keson keltem, de legalabb mar nem volt tul hideg, aztan kimotoroztam a prolog helyszinere, es nezelodtem. Keszitettem par kepet is, de igazabol ezzel a felszerelessel, sima nezokent teljesen folosleges eroltetni, arra ott vannak a profik. Inkabb csak par kep, nehany video keszult emleknek.
Visszafele beugrottam meg a kozlekedesi muzeumba is, ahol egesz tekintelyes kiallitast tartanak fent teherautokbol. Mindenfele Leyland, MAN, Kenworth all hatalmas csarnokokban, korulotte egy csomo korabeli dokumentum, kellekek. Aki fogekony az ilyesmire, szerintem napokat is el tud itt tolteni, tenyleg meglepoen szeleskoru kiallitas.
Pihenonap
…de olyan igazi. 29 nap, 6222.6km (+~200) eleg sokat kivesz az emberbol, meg ha nem is tunik a tav annyira komolynak. Ez is relativ persze, mert egy autopalyas, celeszkozzel vegrehajtott, nehany napos szaguldas atlagat nem nagyon lehet osszemerni egy lassu, merengos, raadasul eddig talan 2500 km „offroad” szakaszt is tartalmazo turaval. Egy ido utan besokall az ember, es nalam mar egy par napja erzodott, hogy hianyzik az energia, lelkesedes. Persze, mentem en a fejem utan, jartam a gepatvetelen, vegigalltam a prologot, eleg sokat maszkaltam a varosban, de mindig valamilyen, kepzeletbeli naploba bejegyzett hatarido menten.
Ma ugy dontottem, kiveszek egy szabadnapot, es nem csinalok semmit. Felkelek, amikor ugy tartja kedvem, bemegyek a varosba maszkalni, eszek valami normalisat vegre, esetleg megnezek egy filmet. Igy is tortent, talan valamikor 11 korul kaszalodhattam elo vegleg a satorbol, szep, komotosan begyalogoltam az innen 2-3 km-re levo varosba, kamera nelkul. Kozben megreggeliztem, aztan megneztem a “Hangover 2” c. filmet – konnyu, szorakoztato darab, pont erre vagytam, aztan belebotlottam egy Dymocks konyvesboltba, ahol vegre sikerult ratenni a kezem a “Lonely Planet’s Guide to Travel writing” kiadvanyra. Erre mar Adelaide ota vagytam, de az outback nem kimondottan a konvmolyok mekkaja, ugyhogy mostanaig varatott magara az oromteli felfedezes. A delutan nagy reszet egy pub kulteri reszen ulve, konyvvel a kezben toltottem, neha a kornyeken csoportosulo, hangoskodo bennszulotteket figyelgettem.
Tennant Creek, a rettego kisvaros
Mikor behuzodtam Tennant Creek foutcajara, meg atlagos kisvarosnak tunt. Az a nagyobb fajta, ahol a telepulest nem csak egy pub vagy roadhouse, meg esetleg ahhoz kapcsolt kemping vagy posta epulet jelen. Eleg sokaig haladtam befele, a negy savos ut menten az itteni elethez elengedhetetlen szolgaltasok sorakoztak – gumis, autoszerelo, italbolt, pub, es nehany motelt is kiszurtam. Kora delutanhoz kepest kihaltak voltak az utcak, mintha minden zarva lett volna. Csak nehany bennszulott uldogelt az egyik kocsma elott, es tettek, amit az ilyen kisvarosban elo, kocsma elott uldogelo bennszulottek szokak – neztek maguk ele, es beszologattak nehany turistanak. Ahogy behuzodtam a benzinkutra, eloszor azt hittem, hogy zarva van. Ahol eredetileg oriasi uvegfeluletek engedtek betekintest az uzletbe, most egyszinu feherre festett falemezek takartak el a kilatast, feliratok nelkul. Lassan araszolgattam a bal oldali kut mellett, mikor az ajton egy kis resen at megpillantottam az “Open” feliratot. Furcsa volt, de nem tudtam mire velni, el is felejtettem rogton. Gyors tankolas utan a tegnap mar lefoglalt szallasra vettem az iranyt. Az utolso kanyartol nem messze egy kisebb teren jo tucatnyi “blackfella” (ahogy a helyiek hivjak oket) csoportosult. Harmas-negyes csoportokban beszelgettek, a motor es a fuldugo ellenere is hallottam, ahogy valaki a hatterben obegat. Eleg megszokott latvany, ahogy tarsasagi eletuket a parkokban, tereken a foldon ulve folytatjak, nem is nagyon szurt szemet. Hanem, amikor bekanyarodtam a szallasra, es latszott, hogy a parkolo teljesen nyitott abban az iranyban, kezdett rajtam kicsit erot venni a paranoia. Altalaban minden tovabbi nelkul rajta hagyom a motoron a felszerelest, eltekintve reggel egy jo fel oras maceratol, most azert kicsit elbizonytalanodtam. Bejelentkezes utan sikerult a motorral kozvetlen a szoba ele parkolni, igy vegul megnyugtattam magam, hogy nem lesz ezzel baj, es csak az alapveto dolgokat szedtem le a motorrol – GPS-t, egy valtas ruhat, meg a tisztalkodokeszletet. Furdes utan elindultam valami vacsorat keresni. Elvileg nem lett volna nehez dolgom a belvarosban, de jo 20 percnyi setalgatas utan kezdtem feladni. Mindenhol zart uzletekkel, bedeszkazott ablakokkal talalkoztam, mint gyerekkent a 90-es evek elejen a volt Jugoszlaviaban. Megprobaltam ket pubot is, de annak ellenere, hogy ez altalaban a legbiztosabb tipp, nem jartam szerencsevel – nincs ma konyha, kaptam a valaszt. Kozben egy fiatal backpacker par is megerkezett valami felismerhetetlenul szakadt, agyonpakolt kombival, akik hasonloan nem sok szerencsevel jartak.
Arra gondoltam, hogy mostmar megkerdezek valakit, ezert besetaltam a kozeli italbolt kocsibejarojara. Ott mar ment a kultura, annak ellenere, hogy nehany felirat tiltotta, fel tucatnyi bennszulott ult korben, mig egy masik csalad epp par kannanyi bort pakolt a hatso ulesre. Ahogy bealltam a sorba, volt idom alaposabban szemugyre venni az uzletet: bent egy kisebb raktar, megtomve mindenfele olcso piaval. A pultos egy jo centis acelbol keszult racs mogul, egy kis ablakon at szolgalta ki a vevoket. Vegul az elottem levo idosebb asszony is sorra kerult, atadott valami azonositot, amit az elado be is scannelt, matatott valamit a szamitogepen, majd visszaadta a kartyat. Furcsa eljaras, hogy regisztralnak mindenkit, aki italt szeretne venni, altalaban azert ennel sokkal keszsegesebben szolgaljak ki az alapveto ausztral jognak tartott ivaszatot. Sajnos, mikor vegre feltehettem neki a kerdest, sok joval nem szolgalt. “It’s Queen’s Birthday, mate!” – ma van a Kiralyno szuletesnapja, ujsagolta. Na, erre nem is gondoltam, akkor nem csoda, hogy minden zarva volt. Legjobb tippje volt, hogy latogassam meg a helyi RSL klubbot, ok mindig nyitva vannak. Azert meg figyelmeztett, hogy egyedul ne nagyon maszkaljak a varosban, foleg ejjel ne. Kozben a Nap epp lebukott a hazak folott, csak hogy hozzategye a magaet a hangulathoz. Nem vagyok teljesen tisztaban az RSL hatterevel, de egy olyan klub halozat, ami szinte a legkisebb telepuleseken is kepviselteti magat, es valami koze van a haborus veteranokhoz, mert altalaban katonai temaju kiallitasok is mennek. A tennant creek-i epulet elott is ket loveg, meg egy hatalmas hajocsavar emlekeztetett az ausztral hosokre. Altalaban nem nagyon latogatom ezeket a klubokat, mert vevoi koruk abbol a korosztalybol kerul ki, akik talan meg reszt is vettek a bemutatott haborukban, de a cel szentesiti az eszkozt. Annal jobban meglepodtem, mikor – a vevokort ismerve – megint lejatszodott az italboltos tortenet. Mintha legalabbis valami fogdaban probaltam volna valakit meglatogatni, a recepcio helyet egy inkabb orsegkent jellemezheto helyiseg foglalta el. A vasracs, illetve az alatta levo kis ablak mogott szocreal onkormanyzati epuletre emlekezteto berendezes, nehany szamitogeppel.
“Visitors welcome!” – mondta egy felirat a falon.
“Na, helyben vagyunk” – gondoltam.
“Segithetek?” – kerdezte a pultos no.
“Jo estet, csak vacsorazni szeretnek!”
“Ezt toltse ki!” – es elem tolt egy A4-es lapot, mindenfele kerdessel tele. Gyorsan kitoltottem, majd visszatoltam neki az uvegablak alatt kialakitott kis melyedesen at. Rairta a belepes idopontjat, majd atadott egy kis cetlit. Vegul megnyomott egy zold, gomba alaku gombot, amitol az eddig szorosan zart dupla ajto szetvagodott, es belephettem a szokasos pubnak tuno belsobe. Azert ekkor mar nagyon kezdett bennem motoszkalni, hogy mi a fene tortenhetett itt, hogy minden helyi uzlet ennyire felkeszult a polgarhaborus korulmenyekre, annak ellenere, hogy Tennant Creek egy viszonylag frekventaltabb helyen, ket fo autopalya talalkozasanal fekvo telepules, az Eszaki terulet negyedik vagy otodik legnagyobb kozossege. Vannak persze telepulesek, amik mesze foldon hirhedtek arrol, hogy vagy a lakok foglalkozasa (jellemzoen banyaszat) vagy a lakossag osszetetele (jelentosebb varosi bennszulott lakossag) miatt aldatlan allapotok alakulnak ki, de Mt.Isa, Kalgoorlie mellett Tennant Creek nem kerult meg ra erre a terkepre nalam. A szokasosnal kicsit feszultebben setalgattam hazafele a mar beallt sotetsegben, foleg, mikor a korabban emlitett ter mellett haladt az utam. Mintha a Blaha egy kicsit hangosabb valtozata elevenedett volna meg itt. A korabbi csoportokbol egy nagyobb, kiabalo, obegato kozosseg kerekedett, gondolom nem utolso sorban a szanaszet dobalt kannak tartalmanak kovetkezteben. Egyebkent viszonylag nyugodtnak tunnek, de mint mindenkit, aki nem ismeri a nyelvet, kicsit remiszto a helyiek egyebkent is kattogos, ropogos nyelve, foleg, ha ket tucatnyi ember teljes torokbol kiabalja. A szallasra visszaerve valaltam egy cikket, ami eleg jo betekintest adott a varoska utobbi evtizedenek tortenetebe: A drink too many. Alapvetoen az alkoholproblemak kezeleserol szol, hogy probaljak az absztinens aboriginal kozossegek rabirni a varos vezeteset, illetve az alkoholt forgalmazo cegeket, hogy – szemben a korabbi, jogokert folytatott kuzdelemben – korlatozzak a bennszulotteknek eladhato alkohol mennyiseget. Persze, egy olyan varosban, ahol a forgalom jelentos reszet a feketek adjak, es vannak olyan pubok is, ahova kimondottan csak ok jarnak, eleg nehez a gazdasagi erdekek ellen hatni. Az ivaszat aztan hozza magaval a tobbi problemat: a felnovekvo gyerekek hanyagolasa, a csaladon beluli eroszak iszonyatos merteke, kozben a munkara valo alkalmassag elvesztese, segelyen tengodes kihat a feher kozosseg eletere is. A lakossag folyamatosan csokken, a varoska a banyaszat megszunesevel nem talalja onmagat, megprobal a turistaknak konyorogni, hogy legalabb egy napot maradjanak, akik persze iszonyodva nyomjak tovig a gazt, ahogy a varos hatarat jelzo 130-as tablat elhagytak. Nem konnyu itt a felszinen maradni, olyan, alapveto tarsadalmi problemak feszitik ezeket a kisebb telepuleseket. Szerencsesebb esetben a turizmus kihuzza oket a godorbol, mint peldaul az eszakabbra fekvo Katherine-nal sikerult, de a semmi kozepen fekvo Tennant Creek sajnos nincs ilyen szerencses helyzetben…